Sokadjára kerül előtérbe az Ukrajnában kialakult belpolitikai válság, a figyelem ezúttal azonban a kijevi Majdan térről az ország déli részén fekvő Krími-félszigetre terelődik. Putyin immár nem csak tétlen figyelője az eseményeknek, ugyanis elérkezettnek látta az időt országa nagyhatalmi érdekeinek érvényesítésére.

Az okok megértése érdekében jöjjön egy rövid történelmi áttekintő. A terület évszázadok óta jelentős geostratégiai és gazdasági szereppel bír. Az Azovi-tenger felől a Kercsi-szoroson át lehet kijutni a Fekete-tengerre, de fontos katonai szerepe van a szevasztopoli kikötőnek is. Kedvező éghajlatának köszönhetően pedig népszerű üdülőhely a félsziget. Az évszázadok során sok nép uralta, emiatt egy vegyesnek mondható etnikai összetétel alakult ki. A legjelentősebb etnikumnak az orosz tekinthető (58 %), az ukránok (24 %), és a krími tatárok (12 %) előtt. Oroszország több háborút is folytatott a terület birtoklásáért, de csak a világháború utáni Szovjetunió tudott maradandó felügyeletet kiépíteni. Hruscsov, kiben fel sem merült a kommunista szuperhatalom felbomlásának rémképe, 1954-ben Ukrajnának ajándékozta a területet, ezzel nyerve meg magának az ukrán kommunista párt támogatását. A Szovjetunió felbomlása után 1992-ben Krími Köztársaság néven autonóm terület lett, de Ukrajna, és nem az Orosz Föderáció részeként. Ezek után visszakanyarodhatunk napjaink problémáihoz.

Az oroszok számára a Krími-félsziget birtoklása hagyományosan presztízskérdés, ám az elmúlt évtizedekben sem erejük, sem lehetőségük nem volt geopolitikai vágyaik megvalósítására. Az ukrajnai polgárháború közeli válság azonban vissza nem térő alkalomként jelent meg Putyin szeme előtt, melyet nem félt kihasználni, és az oroszajkú lakosság védelmére hivatkozva érvényesítette akaratát. Határozott, erőszakos fellépése váratlanul érte mind Ukrajnát, mind a nyugati világot. Az orosz képlet egyszerűnek tűnik: terület megszállása, majd kész tények állítása a tárgyalófeleknek. Putyin joggal remélheti, hogy üres fenyegetéseken és szóbeli tiltakozásokon kívül jelentős ellenállásba nem ütközik. A forradalom által megtépázott, gazdaságilag amúgy sem túl szilárd lábakon álló Ukrajna katonai ellenállása hasztalan népirtással érne fel, ha a hadászati potenciálokat vesszük figyelembe. Ugyanakkor az EU és az USA részéről sem lehet komoly beavatkozásra számítani, így elmondható, hogy ismét a hidegháborús tehetetlenség elve uralja a világpolitikát.

Fontos megjegyezni, hogy Oroszország sem büszkélkedhet kimagasló gazdasági mutatókkal, így számára legelőnyösebb lenne, ha az annexiót különösebb harcok nélkül mielőbb le tudná zavarni. Ez viszont nem annyira rajta, hanem inkább az ellenzékből frissen ideiglenes kormánnyá avanzsálódott ukrán vezetésen múlik. Jacenyuk kormányán nagy a nyomás, hisz a belpolitikai stabilizációt most épp a nagy medve ébredése akadályozza, de közben a szélsőjobboldali erőket is vissza kell fognia, nehogy a Kijevben elért sikerektől felbuzdulva és nacionalista álmaikat kergetve szembeszálljanak az orosz erőkkel. Az ukrán kormány nincs irigylésre méltó helyzetben, ha feladja a félszigetet, akkor a szabadságharctól fűtött nép szemében árulóvá válik, ha meg a harcot választja, akkor meg csak a még fájdalmasabb, és elsősorban véresebb bukás vár rá. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy vajon a félsziget sikeres okkupálása után a külpolitikai sikerektől elvakult Putyin megálljt parancsol-e önmagának és a hadseregnek, vagy inkább kihasználja a lehetőséget az ország keleti, szintén oroszok lakta területeinek elfoglalására? Ha a nemzetközi szerződések, mint például az 1994-es budapesti memorandum (Oroszország garantálja Ukrajna területi egységét) áthágása nem jelentett gondot, akkor néhány ezer négyzetkilométer sem fog.

Fenyegető orosz bácsi

Egy tény viszont kezd tisztán körvonalazódni: Janukovics mondhat és hihet, amit akar, egyértelműnek tűnik, hogy az orosz szanatóriumban is már csak, mint beteget kezelik, nem ukrán államfőt. Nagyon kevés az esély ugyanis, hogy Putyin elmenne egészen Kijevig, hogy véres harcok árán aztán visszaültesse a helyére a legkorruptabb bábját. A Krími-félszigetre való bevonulás egyben megfelel az Ukrajnáról való lemondásnak is, akár tekinthetjük a jelenlegi kormány és elnök gesztusbeli legitimizációjának. Bár ez aligha vigasztal bárkit is.

A rengeteg feszültség közepette a háború kirobbanásához csak egy szikra kell, miközben mindkét fél a tűzzel játszik. Az önmérséklet, és a hosszú távú előnyök szem előtt tartása a legfontosabb, így talán elkerülhető a már így is sokat szenvedett ukrán nép újabb tragédiája. Az ország kettészakadásával egyértelműen keletebbre tolódna az orosz befolyási övezet (tekintsünk most el magunktól, és az atompaktumtól), ugyanakkor Ukrajna számára nem mindegy, hogy a szinte elkerülhetetlennek tűnő szakadás milyen drasztikusan fog végbemenni, illetve a fennmaradó állam mennyire bírja elviselni az azzal járó politikai és gazdasági sokkot.

TSAKANY megkérdőjelezhető megalapozottságú prognózisa, ami, ha bejön fennhagyunk, ha nem akkor gusztustalanul letagadjuk:

Sanszos, hogy Oroszország nem fogja n+1-ik autonóm köztársaságként magába olvasztani a megszállt/megszerzett területeket (amennyiben erre kerül a sor) hanem, hasonlóan a 2008-as abház és dél-oszét kalandhoz, ezek „önálló” de facto államként fognak nemzetközi jogilag működni. Ám ezt/ezeket csak Oroszország fogja elismerni, sőt bármilyen kapcsolatot kialakítani velük, szóval gyakorlatilag orosz csatlósállamok lesznek. Jogi és retorikai szempontból így egyszerűbb mindenkinek.