Korábban már elemezgettük az Ukrajnában folyó tüntetések hátterét, a helyzet fokozódása azonban ismét aktuálissá tette a témát. A demonstrációk immár több városra is kiterjedtek, és több halálos áldozatot is követeltek. De hogyan jutottak a békés, nyugatbarát tüntetések a forradalom és a polgárháború szélére?

Európa posztszovjet államainak régi dilemmája a gazdasági hovatartozás kérdése. A nagy medve jóindulatának megtartása, ugyanakkor a modern, nyugati világhoz való közeledés ingapolitikája gyakran lehetetlen helyzetbe hozza az érintett országok kormányait. Az Európai Unió öt éve tárgyal ilyen posztszovjet országokkal, nevezetesen Ukrajnával, Örményországgal, Grúziával és Moldovával. A tárgyalások célja az országokkal kötendő együttműködési megállapodás volt, ahonnan már egyenes út vezethet az unióhoz való csatlakozáshoz. Moldova és Grúzia vállalta a szerződéssel járó felelősséget és Moszkva esetleges büntetőlépéseit. Örményország esetében viszont a társulás lehetőségére Oroszország ott ütött, ahol a legjobban fáj: az ősi ellenség Azerbajdzsánt kezdte fegyverekkel támogatni. Így az örményeknek nem volt más út, mint a nyugati nyitás helyett az orosz vezetésű vámunióba való belépés. Ukrajna esetében pedig a régi fegyvert, a földgázt lehetett bevetni. Az ukránok harmadannyiért kapják a földgázt, mint más európai országok, az import költségei viszont még így is a GDP 8 százalékát teszik ki, mely érték jóval magasabb a többi államénál. Az oroszok egyik oldalról szankcióként vetették fel a gázár növelését, másik oldalról hűség esetén az árak csökkentését ígérték, mely nehezen visszautasítható ajánlat egy szinte fizetésképtelen államnak. Fontos dolog még, hogy Ukrajna exportjának több, mint a negyede Oroszországba irányul, melyek megvámoltatása vagy akár betiltása súlyos veszteségeket jelentene az amúgy is gyenge lábakon álló gazdaságnak.

Kérdés, ilyen körülmények között hogyan merülhetett fel egyáltalán a távolodás lehetősége? Viktor Janukovics megválasztása idején felismerte, hogy a pénzügyi világválság által a csőd szélére juttatott gazdaságnak szüksége van a reformokra, melyhez az IMF-től vett fel jelentős hiteleket. Ezen hitelekért cserébe a Valutaalap is jelentős átalakításokat szorgalmazott, melyek viszont már Putyinék érdekeivel ütköztek. Az orosz nyomás győzött, az átalakításból semmi nem lett, és Janukovics is jelentős korrupt tevékenységgel rontotta tovább saját, és országa helyzetét. Megválasztásakor ígéretet tett a nyugathoz való közeledésre, így mikor a vilniusi csúcson bejelentette a szerződés visszautasítását, a társadalmi elégedettség egyre vékonyodó cérnája elszakadt, és kirobbantak a az EU-párti tüntetések. A rendőrség erőszakos fellépései rontották a helyzetet, és egyben a kormány tehetetlensége is felszínre került. A nemzetközi közösség békés rendezést és párbeszédet sürgetett, míg az oroszok a nyugatot vádolták politikai felbujtással. Érdemes megfigyelni a szituációban a legnagyobb játékosnak tekintett USA álláspontját, mely a leginkább tükrözi Oroszország világpolitikai súlyának növekedését. Washington, elsősorban John Kerry külügyminiszter mindig visszafogottan nyilatkozott az ukrajnai állapotokról, közhelyesen elítélték az erőszak minden formáját ahogy kell, ugyanakkor nem akartak nyíltan állást foglalni a tüntetők mellett. Az indok egyszerű: bármennyire is hasznos lenne az Egyesült Államok számára, ha Oroszország egyik régi szövetségese (vagy inkább csatlósa) az Európai Unió felé orientálódna, a jelenlegi világpolitikai színtéren az oroszokkal való együttműködés a szíriai válság és az iráni rendezés szempontjából jóval nagyobb súllyal bír, minthogy ezt az ukrajnai eseményekbe való beavatkozással veszélyeztessék.

Viszont az események egyre mélyebbre sodródtak, az ellenzéki vezetők és az államfő közti tárgyalások nem hoztak eredményt, a parlament által elfogadott új, a gyülekezési, sajtó- és szólásszabadságot szigorító törvényekkel pedig a kormány gyakorlatilag tizenkilencre lapot húzott. A tüntetők között egyre inkább elszaporodnak a szélsőségesek, de még mindig sok provokátor is lehet az ellenzékiek soraiban, akiket állítólag a kormány fizet a randalírozásra és ezáltal az ellenzék egységének bontására. Az új jogszabályok, és a halálesetekkel felmerülő rémhírek, miszerint mesterlövészek vadásznak a tüntetőkre, egyre csak fokozzák az indulatokat. Janukovics végső elkeseredésében már a miniszterelnöki posztot ajánlotta fel Arszenyij Jacenyuknak, az ellenzéki Haza párt elnökének, de ők kitartanak az előrehozott választások mellett.

Kérdés tehát, hogy melyik utat választhatja Ukrajna? Kelet vagy nyugat? Vagy akár mindkettőt. Felmerült ugyanis a szakadás lehetősége is. Az ország keleti fele többségében orosz ajkú, akik nem szívesen tartoznak Kijev irányítása alá, inkább Moszkva fele húznak, emiatt ők nem is lelkesednek annyira a nyugatpárti tüntetésekért. Ezt jól jelzi, hogy Szevasztopol önkormányzati képviselői nyílt levélben kérték fel Oroszországot a katonai beavatkozásra. Ugyanakkor Ukrajna nyugati felén végleg eluralkodott az orosz-ellenesség, itt szinte mindenki az Európai Unióval és a nyugati eszmékkel szimpatizál. Ez a lehetőség állítólag Putyinnál is felmerült, mint Janukovics bukása esetén előrevetített legoptimistább rendezés.

A bukás pedig nincs messze. A tüntetések már lassan felkeléssé fajulnak, és az ellenzék nem tágít, amíg a kormány és az államfő be nem nyújtja a lemondását. Az Európai Parlament kilátásba helyezte az ukrán számlák befagyasztását, mely katalizálná az összeomlást. Úgy tűnik, szép lassan Oroszország is kihátrál Janukovics mögül, legalábbis egyre kevesebb hajlandóságot mutat a hitelek folyósítására. Végül meglátjuk, melyik politikai húzóerő lesz nagyobb befolyással az újjászerveződő Ukrajná(k)ban.