Nemzetközi tanulságok

A meglepően jó szájízzel befejezett P5+1–Irán tárgyalások ellenére ismét felerősödött a vészmadarak hangja, különféle abszurd logikával előállított apokaliptikus jövőképekkel riogatva a jónépet. Az, hogy az agresszívabb amerikai nemzetközi fellépést szorgalmazó "héják" – szemben a békepárti „galambokkal” – határozták meg az elmúlt 10 év finoman szólva is katasztrofális Irán-politikáját, nem akadályozza meg őket abban, hogy továbbra is jó tanácsokkal szolgáljanak a döntéshozóknak.

Az egyik legerősebb ajánlólevelük az eddigi korlátozások, embargók és szabotázs akciók sikeressége. 2000-ben gyakorlatilag nem volt használható urándúsító Iránban. 2005-ig több kompromisszumos ajánlatot visszautasított az USA és az EU (az előbbi nyomására), ami jelentős nemzetközi kontrollt és átláthatóságot biztosított volna a dúsítás folyamatában. Emiatt Mahmúd Ahmadinezsád, az antiszemita kirohanásairól híres akkori perzsa elnök a Nyugattal szembemenve újraindította az addig felfüggesztett fűtőanyag előállítást, maroknyi dúsítóval.

2006-tól napjainkig Irán ellen számos ENSZ határozatot hoztak, embargókat állítottak fel, orgyilkosságokat követtek el és lám, meg is lett az eredménye. Mára a Iszlám Köztársaság dúsító centrifugái a tízezres nagyságrendben találhatóak, ami nyolc évvel ezelőtt álomnak tűnt, mára már valóság. Elvben a teljes nukleáris üzemanyagciklusról tudnak gondoskodni és fegyver minőségű urán előállítására is képesek.

Mindemellett az ország gazdasága romokban, az infláció pedig az egekben van. A lakosság nélkülöz a külső nyomás miatt és valamiért egyre kevésbé kedveli a szabadság csillagos-sávos zászlajának hordozóit. Miért? Mert Irán a saját földjén állítja elő a fűtőanyagot a reaktoraiba, amúgy a Non-Proliferációs Egyezmény (NPT) szerint teljesen jogosan. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, vagy az amerikai hírszerzés véleménye arról, hogy 2003 óta újraindították-e a perzsa atomfegyver-programot, a „nem tudjuk/lehet/valószínűleg nem” háromszögben mozog.

A héják látván, hogy kellő odafigyeléssel kis gondokból is könnyedén lehet nagyokat csinálni, jól átgondolták az új stratégiát. Íme a három legjobb ötlet, amivel előrukkoltak.

Izrael álláspontjának feltétlen képviselete. Eszerint a legjobb módszer a feszültség feloldására az, hogy követelni kell a dúsító rendszer teljes leépítését, a dúsított urán kiszállítását. A sikertelen tárgyalások után pedig jöhet a bombázás.

Ennél egy jobb megoldást talált amerikai szenátorok egy csoportja, akik szerint fent kell tartani a hiteles katonai fenyegetést a meglévő embargók mellett. Ellenben ők már ajánlanak is valamit cserébe a feltétel nélküli megadásért, mégpedig, hogy nem sújtják további embargókkal Iránt.

Szerintem a legnagyobb eséllyel induló javaslat a harmadik, amiért a United Against Nuclear Iran és hasonszőrű szervezetek a felelősek. E szerint újabb korlátozásokat kell bevezetni és még erősebb fegyveres nyomásgyakorlást kell alkalmazni. Egyértelmű, hogy úgy a legkönnyebb egy bizonytalan államot elrettenteni a világ leghatékonyabb fegyverének megszerzésétől, ha éhenhalással és háborúval fenyegetik.

Tehát a keményvonalasoknál így néz ki a tárgyalás ideális kimenetele: az Egyesült Államok (kb. 2000 bevethető atomrakéta) és opcionálisan Izrael (becslések szerint 100-200 nukleáris fegyver, nem NPT tag) érdekei korlátlanul érvényesülnek, míg Irán (nagyságrendileg 0 bevethető atombomba) egy marék szotyit sem kap. Ez tipikusan a még hatalmi fölényt élvező dölyfössége, ami minden kétséget kizáróan hozzájárult az USA közutálatához a Közel-Keleten. Kérdés, hogy Obama a saját érdekeit mindenkire ráerőszakoló nagyúr, vagy a globális stabilitásért küzdő békefenntartó szerepét vállalja? Héják, vagy galambok?